LifeT!Lt
.png)
A sportnak, és a sportolással járó életformának, rengeteget köszönhetett már az emberiség és a tegnapi napon a Lifetilt blog olvasói is. Tegnap ugyanis csak és kizárólag annak volt köszönhető, hogy nem küldtem el mindenkit a faszba egy 600 szavas bejegyzés formájában, hogy lementem futni 11 km-t és közben dühből felfutottam a Gellért hegyre is. Kicsit túlpörgettem magam az elmúlt időszakban. Túl sok a név a telefonomban, túl sok felesleges ember van körülöttem, és túl sok a fasz a kommentekben. Összejöttek a dolgok, és vagy itt írom ki magamból ezt a sok szart, vagy magamban tartom és Júliusban veszek egy Kalasnyikovot amivel elmegyek egy bevásárlóközpontba felszaggatni a kárpitokat. Eljutottam abba az állapotomba, amikor már nem sok választ el attól, hogy bemenjek a bossokhoz a cégnél és mindenféle kötőszöveg nélkül lehúgyozzam az íróasztalukat, és a Nepálba vett pálmájukat a sarokban. Ezzel egyébként részemről a felmondólevelemet hivatalosan is megírom, szarakodjon ennek a hivatalos formába öntésével a HR osztály a továbbiakban. Eljön az a pont mindenki életében, amikor azt mondja, hogy mindenki kapja be a faszomat. Hát nálam ez a pont most jött el, úgyhogy a következőket fogom tenni. Két haverommal elmegyünk Rómába és Barcelonába 5 napra. Pénteken indulunk, kedden jövünk haza mindezt úgy, hogy a melóhelyemen semmiféle papírt meg szabadságot igénylő lapot nem vagyok hajlandó leadni egyszerűen csak nem megyek be, és ezzel egy időben belekezdek egy nagyobb takarításba is. Túlságosan is régen vittem már ki a szemetet Facebookon, a telómban, Twitteren, és úgy általában a mindennapokban is, úgyhogy ha valakinél hirtelen eltűnnék akkor az nem a rendszer hibája lesz. A sok faszharcos végember a kommentekben marad, mert a való élet csövesein kívül, a weben is látnom kell pár bebukott életet ahhoz, hogy értékelni tudjam az enyémet.
Elolvastam az Egyedül vagy... cikked, miután a barátnőm úgy hívott föl, hogy „Petrácska jól vagy? aggódunk érted”.
Talán akkor pityeregtem így, amikor először olvastam a „lifetilt” intrót és szembesültem a nyers igazsággal. A hétvégén gondolkodtam és rájöttem, hogy valóban elértem amit akartam, elégedettnek kell lennem és az is vagyok. Akkor miért akartam kitolni a programot ? Azért, mert beléd kapaszkodhattam, ez egy „kötelék” volt kettőnk között…egy kölcsönös valami, Te is adtál én is adtam. Játékszabályok szerint, mindig bízva. Figyelve és vigyázva voltam általad és ez a világ legjobb érzése, amikor tudom, hogy biztonságban vagyok. Valóban, végig lehet ezt egyedül is csinálni. Biztosan tudom, hogy már Nekem is menni fog egyedül és folytathatom, mert az életem részévé vált ez az életforma. Ám abban is biztos vagyok, hogy egyedül nem tudtam volna elkezdeni. A millió kérdés ami menet közben merült föl bennem, ahogy elkezdtem igazán együtt élni és mozogni a testemmel.
Nekem Te kellettél ahhoz, hogy megtudjam, hol vannak a valódi határaim és nem az általam elképzeltek. Azt gondolom, hogy mindenkinek kell valaki az első időkben. Sokszor tévesen ítéljük meg saját magunkat és egy kívülálló jobban lát minket. Lehet, hogy sosem ugrottam volna neki, hogy lefussak 11 km-t. Jó érzés volt. A programom alatt az egyik legmeghatározóbb élmény volt. Szerettem Veled úgy neki indulni, hogy már nem szóltunk egymáshoz, miközben szétálltunk ki a Hősök terére, mindketten elvesztünk a gondolatokban és mentálisan készültünk az előttünk álló távra. Tudom, hogy nem a Maratont futottam le, de nekem akkor úgy tűnt. Kb indulás előtt 5 percem volt eldönteni, hogy képes vagyok-e felül kerekedni az elmémen és „nevetve” végig futni. Tudod mikor döntöttem el? Amikor még otthon erősködtél, hogy vigyek bérletet magammal, hogy vissza tudjak jönni. Hát akkor…nem vittem bérletet, 5 perc alatt eldőlt, hogy nem lesz rá szükségem, bármi is történjen. Pedig akkor még fogalmam nem volt róla, hogy mekkora is a táv, milyen a terep. Tudtam, hogy menni fog...
