LifeT!Lt
Eddig magamnak sem akartam beismerni, de a LifeT!lt romantuikus blogolós időszakának vége. Még idén teljesen átalakul itt minden és egy teljesen új alapra helyezem ezt az egészet, de előtte lenne még itt egy kis dolgom, mert a múlt lezárása nélkül nem építhetek jövőt. Ez a poszt a múltról szól, a hibáimról amiket időközben elkövettem, egy korszak lezárásáról amit szerettem, ami én voltam, és amit már nem lehet úgy írni mint régen.
Mindig is azt gondoltam, hogy a Tilt csak egy blog, ami csak az enyém és azt senki nem veheti el tőlem, nem osztom meg senkivel, mindent egy kézben tudok tartani, rajtam kívül mindenki egy tehetségtelen balfasz, aki tizedannyira sem képes mint én, de időközben rá kellett jönnöm, hogy a Tilt már régen túlnőtt rajtam, és én egyedül nem vagyok képes lépést tartani vele. Olyan energiákat és annyi szellemi muníciót követel bárminek az építése egy bizonyos szint után, hogy az embernek el kell döntenie, hogy a teendők súlyával a nyakában bezuhan egy szakadékba, vagy felméri a határait, beismeri hogy egyedül már nem megy, a terheket meg kell osztania másokkal is különben nincs tovább, a feladatok felaprózzák és véget ér a dal.
