LifeT!Lt

A Ponyvaregény c. filmben van egy jelenet, ami hűen érzékelteti mindazt, amiről én itt most beszélni fogok. A Ponyvaregény alapmű, a XX. század Szemirámisz függőkertje, aminél nagyobb filmet szerintem az életben nem fognak csinálni még akkor sem, ha maga Dosztojevszkij vagy Dickens írná a forgatókönyveket Hollywoodban. A jelenet kiválóan érzékelteti azt a mentális ébredést, amin én is keresztül mentem 18 évesen, és aminek köszönhetően én most ott tartok ahol tartok az életben… Ahhoz hogy megértsétek amit mondani akarok mindenképpen nézzétek meg ezt a videót, és ébredjetek úgy, ahogyan én ébredtem 10 évvel ezelőtt...

18 évesen, fél évvel az érettségi előtt kezdett kurvára kicsúszni a lábam alól a talaj. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben körülöttem, éreztem azt a fajta tömbösítést, ami erre a társadalomra olyannyira jellemző, és amiből én rohadtul ki akartam szállni. Csordaként mentünk az iskolába reggelente, és az ott eltöltött időt, hasznossága ellenére feleslegesen kevésnek éreztem, és mázsás súlyként telepedett rá a mindennapjaimra. Az első nagy felismerések korszaka volt ez számomra és az út, amit akkor még nem láttam előttem volt ugyan, de nem tudtam merre induljak, de legkevésbé azt nem tudtam, merre tartok éppen az életben. Ez az érzés előszele volt azoknak a kattanásaimnak, amik a jövőben alapvetően változtatták meg az életemet, mintegy lezárva egy korszakot, és nyitni egy teljesen új világ felé, amiről akkor azt gondoltam talán végre megtalálom benne önmagam.

Elkezdtem tehát kimaradozni a suliból, és magasról szartam bele mindenbe ami csak minimális kötöttségekkel is járt, mert úgy éreztem megfulladok. Ez az érzés a mai napig is végigkíséri az életemet, csak mára már a vállalati struktúra az, amit a mai napig nehezen vesz be a gyomrom. Január volt akkortájt és mindenki az érettségi lázában égett. Ekörül forgott minden gondolatuk, én pedig helyette minden reggel felkeltem 7.30-kor, és elmentem otthonról, hogy anyámék lássák azt az énemet amit látni akartak, és hogy ne lássák azt, amit én valójában élek. Hónapok teltek el így, és a hetek során megtanultam reggel 8-tól délután 3-ig úgy elütni az időt a városban, hogy mire hazaérek a szüleim azt higgyék suliban voltam és az érettségire készülök éppen. Néha persze bejártam, ha már minden filmet megnéztem a mozikban és nem tudtam kitalálni semmit aznapra, de nem ez volt a jellemző.

Tonnaszámra gyártottam az igazolásokat, és tökéletesen megtanultam életet hazudni magamnak becsapva a szüleimet, és mindenkit körülöttem, hogy fenntartsak egy látszatot arról, amit a társadalom látni akar, mert az embereket csak az igazolási pontok érdeklik. A suli, a kibaszott papír, hogy van-e csajod, hogy vagy felöltözve, mit dolgozol, mennyit keresel, kire szavazol, hova jársz bulizni, és hogy hogyan éled azt a kibaszott életet, amit több milliárd másik is korosztályok elvárásaival egyénekre lebontva. Mindenki egyedinek gondolja magát, sőt még talán egyéniségnek is, amit úton útfélen bizonygatunk, de mégis amikor valaki valóban megpróbál letérni az élet nevű szavanna csordák által kitaposott útjáról, akkor aztán van nagy felháborodás meg kiközösítés, természetesen egy tömbhöz tartozva, önmagunk egyediségét hangoztatva.

Hát ezekkel a gondolatokkal és pár hónap tömény beleszarással érkeztem meg az érettségire, amikor is megmondtam a tanároknak, hogy vagy Madách Az Ember Tragédiáját és a ll. Világháború tételt húzom, vagy ne raboljuk egymás idejét, mert esélytelen hogy bármi másból is átmenjek, mire a tanároktól a következő válaszokat kaptam. Balról a második, jobbról a harmadik. Földrajzból mindig is kurva jó voltam, a matek az csak matek, angolul a hülye is tud, de ezekre a tárgyakra tanulni kell, vagy kellett volna. Az érettségit egy hedonista nyár, majd a főiskola követte, ahol továbbra is folytattam a már megszokott életmódot. Egy áprilisi napon a szokásos mederben zajlottak az események, amikor is ugyanúgy eljöttem otthonról mint előtte akkor már hónapok óta, de ez a nap, amit még akkor nem tudtam más volt, és ez volt az a nap ami alapjaiban változtatta meg az addig élt kilátástalan mindennapjaimat, és végérvényesen behúzta a féket a szakadék felé száguldó életem szekerén. Jelek vannak körülöttünk mindenütt, amiket vagy észreveszünk, vagy nem, de ettől teljesen függetlenül ott vannak, és irányítják az életünket. Ezt nevezhetjük sorsnak vagy isteni gondviselésnek, a lényeg hogy ezeket hajlandóak vagyunk-e észrevenni, van-e hozzá szemünk meglátni, és nyitottak vagyunk-e annyira a világra, hogy ezeket felfogva változtassunk az életünkön. A jel, amit én azon az áprilisi napon megláttam és felfogtam olyan hatással volt rám, mintha valaki adrenalint döfött volna a gondolataimba, és én egy pillanat alatt felébredtem.

Április közepe volt talán, és én akkor már annyira nem jártam be, hogy azt sem tudtam van-e még egyáltalán tanulói jogviszonyom vagy sem, és én még mindig a saját magam által felépített sehova sem tartó hamis világom sötét pincéjében leledztem, amikor is úgy döntöttem suli helyett aznap kimegyek napozni a Margitszigetre. Jó idő volt, gondtalannak éreztem az életem, és magamban folyamatosan azokon a majmokon röhögtem, akik akkor is ott ültek a suliban és én ezért mélyen megvettem őket.

Kurva meleg volt és a parkot ahol feküdtem folyamatosan öntözték ami azért is volt jó, mert le tudtam magam locsolni ha már a nap nagyon túlhevített volna, amikor is egyszer csak azt éreztem, hogy valami faszfej úgy mossa le magát, hogy azzal engem is folyamatosan lefröcsköl. Felültem és amit láttam azt soha nem felejtem el. Egy szakadt ócska csöves mosta le magát éppen, majd amikor végzett visszament a szatyraihoz és visszafeküdt napozni. Hirtelen minden letisztult és egy pillanat alatt kizökkentem az addigi világomból amit pedig egészen addig megingathatatlanul stabilnak éreztem. Összedőlt minden magamnak bemagyarázott ideológiám, és mint aki rémálmából felriadva magához tér azzal kellett szembesülnöm, hogy ugyan azt az életvitelt élem mint az a szakadt csöves csak nekem van hova hazajárnom, és ha ezt tovább folytatom jó eséllyel én is ugyanitt fogom végezni. Magamat láttam 20 év múlva és rádöbbentem, hogy azt az utat járom be éppen, aminek a végén az a csöves van. Ez az egész olyan elemi erővel hatott rám akkor, amit most itt képtelen vagyok leírni, de számomra ez volt a jel, az a bizonyos pont, ami megmentett a totális életbukástól.

A jelek, mint már említettem mindenhol ott vannak. Ez lehet egy becsmérlő pillantás, ami valamiért akkor ott a lelkedig hatol, de lehet a kirakat üvegben hosszú évek után észrevett eltorzult tested látványa is, amit eddig nem láttál, de inkább nem voltál róla hajlandó tudomást venni. A jel egy konstans dolog az emberi életben és sosem téved. Minél jobban elbaszod az életed és minél hosszabb ideig haladsz a rossz irányba, a jelzések a külvilágtól annál sűrűbben fognak téged megtalálni, és az már csak rajtad múlik, hogy te mit kezdesz majd ezekkel a jelekkel. Ideológiát gyártani egy rakás kutya szar köré is lehet, és valljuk be a legtöbb ember élete nem is sokban különbözik ettől. Sehova sem tartó perspektívátlan életet élő emberek százezrei élnek közöttünk, akiknek  a nyomorúságos elbaszott életük megmutatkozik a testükön is mint  egy ablak, ami a mindennapjaikba enged betekintést, amit bárhogy is próbálnak de nem tudnak eltakarni. Elfogadás, hangoztatják kétségbeesetten ezek az emberek, meg lelki béke, és ők így is boldogok, mert van aki őket így is szereti, de a dolgok elfogadása az élet feladása, és hidd el ők nem így szeretnek, csak egyel kevesebb ember van akitől nem kell tartaniuk jelentéktelenséged miatt, és amíg te alattuk vagy ők feljebb érezhetik magukat.

Nekem ott 2002 áprilisában előről kellett kezdenem mindent. Fel kellett újra építenem magamat és azokat a társadalmi falakat amiket odáig 1 év alatt leromboltam. Nem volt könnyű és tudod ha szétkúrod az életedet akkor még a nullára felküzdés is iszonyat munkába fog telni de egyszerűen nincsen más választásod. Elérni valamit az életben kizárólag küzdéssel, folyamatosan megújuló célokkal és soha véget nem érő akarattal lehet, nem pedig elfogadással és megalkuvással, mert a fostalicska életed elfogadásával csak a megtörtek kórházában lesz helyed, ahonnan már csak pár lépés a társadalmi ravatal. Az életedet  jelek százai szegélyezik, amik folyamatosan segítenek téged az utadon ha rossz irányban mennél, és figyelmeztetnek téged ha hagyod, ha képes vagy szembesülni, és ha hajlandó vagy észrevenni azokat. Ha nem, hát reménykedj, hogy a következő életedben nem a kisemberek végtelenül szomorú szerepét osztja majd rád az élet nevű színház rendezője, akit ha akarsz nevezhetünk Istennek is vagy amit akartok...      

Answer Questions