LifeT!Lt

Ádi

Alakul. Ez a szó jutott eszembe a mostani képeket nézegetve. Messze vagyok még a célomtól, de valami megindulni látszik, úgy érzem. Határozottan biztatóbbnak látom a dolgokat, mint a 15 napos beszámoló idején (az egyértelműen a legmélyebb pont volt a program során eddig). Egyre jobban visz a lendület. Persze nem mondom, hogy néha nem bizonytalanodom el, de ilyenkor általában egyszerűen fogom magam, és csak csinálom a dolgomat szó nélkül.

Az edzések, meg a kaják teljesen természetes részei lettek az életemnek. Nem mondom, hogy néha nem innék meg egy-egy sört vagy egy kis bort, nem ennék meg valami zsírosabbat, de igazából mindig rájövök, hogy annyit egyik sem ér, hogy emiatt elbasszam az eddigi munkát, szóval sírni nem szoktam miattuk. Csak este. Ha senki nem lát. Olyankor egy jó sörrel lekísért hamburgerrel a fejemben morzsolok el öklömnyi könnycseppeket. Most persze csak mókázom. Borral szoktam lekísérni azt a bizonyos burgert. Viccet félretéve, tényleg nem vészes a dolog. A tonhalsaláta például egészen biztosan ott lesz a program után is az étrendemben.

A 0. napos posztomban már megemlékeztem a lépcsőkkel ápolt „bensőséges” kapcsolatomról. Ez azóta váratlan fordulatot vett, ugyanis egészen kezdjük megkedvelni egymást. Hála (Tomi mellett természetesen) Belovai Kristófnak annyi lépcsőt másztam meg és úgy, ahogy azt korábban nehezen tudtam volna elképzelni. Bár, mikor először láttam meg a Kőműves lépcsőt, kicsit a Kill Bill 2-ben éreztem magam, de mostanában már ezeket ez edzéseket mondanám a legélvezetesebbnek a heti tréningjeim közül.

30 nap elteltével sem tudok mást mondani, mint 15 nappal ezelőtt. Én továbbra is teszem amit tennem kell és kíváncsian várom a program végét. Remélem sikerül megközelíteni (netán elérni) a kitűzött célt. Mégpedig azt, hogy ha a tükörbe nézek, ne egy olyan testet lássak, amit legszívesebben telibe hánynék.

Kicsit több, mint 2 hét múlva ugyanitt találkozunk.  

Answer Questions